11. rész :)

Meghoztam a 11. részt.:) 2 komi után hozom a 12. részt....Ne feledjétek, hogy imádlak titeket! :* Jó olvasást drágáim! :* <3 

11. rész

    A lábaim a látványtól a földbe gyökereztek. Csak álltam ott és néztem, ahogy a megmentőm üti a támadómat, aki vérző orral és szájjal tűrte az ütéseket. Félelemmel teli szemekkel néztem az eseményeket, a megmentőm mintha megérezte volna, hogy figyelem, mert rám emelte a tekintetét, gyönyörű szemei vannak. Látta a szemeimben a félelmet, ezért abbahagyta a támadóm püfölését. 

-Jól vagy? -jött közelebb mire hátrálni kezdtem. -Nem bántalak. -mondta és óvatosan közeledni kezdett felém.

-Én...én...-nem tudtam egy értelmes mondatot kinyögni, mert le voltam sokkolva és éreztem, hogy elsápadok..

-Héj, héj, héj, héj...-kapott utánam a srác, mert összecsuklottam. Minden kezdett elhomályosulni..Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam semmit..

    Amikor visszanyertem az eszméletem egy számomra idegen szobában voltam. Éreztem a fertőtlenítő émelyítő szagát, amit nagyon nem szerettem. Kórházban vagyok. Felültem az ágyon, de rögtön vissza is feküdtem, mert a hasamba éles fájdalom nyílalt...Felhúztam a kórházi köpenyt és láttam, hogy be van kötözve...Az az alkoholista megszúrt volna? Próbáltam visszaemlékezni, de nem rémlett semmi. Hol van Szaby? Hol van a srác? Hirtelen kinyílt az ajtó és Szaby meg az a srác lépett be rajta....Mondani akartam nekik, hogy ne aggódjanak, mert jól vagyok, de úgy éreztem, hogy nem bírok tovább fent maradni...a magányos sötétség hívogató volt és amint becsuktam a szemem csak magam voltam a sötétségben...Hallottam Szaby hangját..Olyan volt, mintha a testemen kívül lettem volna, de nem látok semmit csak hallok és érzek. Hallottam ahogy életem szerelme zokogni kezd és elindul az ágy felé...Majd megéreztem lágy és gyengéd érintését az arcomon...

-Mondták az orvosok, hogy ez előfordulhat...-mondta a srác.

-Tudom, de olyan nehéz...Amikor otthon vagyok olyan mintha megint egyedül lennék magányosan és szomorúan..Mindig azt várom, hogy haza jöjjön, megöleljen és este a karjaim között aludjon el..-csuklott el a hangja.

- Szaby...Megértelek, de most erősnek kell lenned. Barbi kedvéért. 

-Itt maradok amíg fel nem ébred. -váltott témát Szaby. A srác sóhajtott.

-Jól van, de egy keveset neked is kell aludnod. -hallottam ahogy kinyitja az ajtót.

-Ricsi! -szólt utána Szaby. -Köszönöm, hogy segítettél rajta. Nagyon hálás vagyok.

-Semmit nem tesz. -mondta majd elment. 

    Nem tudom, hogy hány perc, óra vagy nap telhetett el úgy, hogy kómában voltam. Elvesztettem az időérzékemet...

    A nap sugarai az arcomra sütöttek. Óvatosan felnyitottam a szemeim. Láttam, hogy Szaby az ágyam melletti széken ül, a fejét pedig az ágyra hajtotta és békésen aludt..Kezdtem éhes lenni, de még mindig infúzióra voltam kötve. Óvatosan kihúztam az infúziós tűt a kezemből és olyan halkan ahogyan csak tudtam elballagtam az ajtóig és kiosontam rajta.

    Nem tudtam, hogy merre megyek, de muszáj volt valami ennivalót találnom...Erre gyere! -szólalt meg egy hang a fejemben és egy üres folyosó felé terelt..Mivel nagyon kíváncsi természet vagyok gondolhatjátok, hogy a hang után mentem. Egyre hangosabban és közelebbről hallottam a hangot. A hang egy vészkijárathoz vezetett..Menj ki! -utasított. Kimentem. Erre felé nem volt túl nagy a forgalom...Egészen addig követtem a hangot mígnem egy elhagyatott elmegyógyintézethez nem értem. Menj be! -jött az újabb utasítást. Tétovázva, de bementem.

Ez a látvány tárult elém:

Nagyon ijesztő volt, de követtem a hang hívogató szavát. Amíg gondolkodás nélkül követtem a hangot addig egyfolytában azon járt az agyam, hogy Szaby biztosan aggódik miattam. Hirtelen egyszerre több sikolyt hallottam meg...A földre rogytam és befogtam a fülemet, hogy ne halljam ezeket az istentelen sikolyokat. Egyszerre több hang szólalt meg. Azt hittem, hogy a fejemben léteznek a hangok, de nem...

-Elég. -suttogtam remegő hanggal, de a sikolyok és a többi segélykérő hang egyre erősebb lett és szinte az őrületbe kergettek. Minden abbamaradt...csak az ismerős hang szólalt meg újra..Gyere! -valami nem hagyta, hogy ellenálljak, ezért remegő térdekkel elindultam...Mindenhol faltörmelékek, megrongált bútorok, alvadt vér és érthetetlen falfirkák voltak. De nem grafitik voltak, hanem inkább...szimbólumok. A hang hirtelen elhallgatott. Vártam, hogy újra megszólaljon, de nem tette úgyhogy kaptam a lehetőségen és megpróbáltam kijutni az elmegyógyintézetből. Eltévedtem. Nem találtam a kiutat. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni..

~Szaby szemszöge~

-Szaby!! -ordított a fülembe Ricsi.

-Mi? Mi történt? -ébredtem fel hirtelen. És amikor megláttam, hogy Barbinak nyoma veszett tudtam, hogy miért keltett fel Ricsi. 

    Szalay Ricsi...mit is mondhatnék...Mindig nagyon jó barátom volt, mindig mellettem volt és nagyon sok mindent köszönhetek neki. 

-Értesítettem az egész kórházat és most mindenki őt keresi. -mondta.

-Meg kell találnunk. -pattantam fel és kirohantam a szobából. Mindenhova benéztem, hogy megtaláljam, de sehol sem volt...Egyszer csak Ricsivel rábukkantunk egy üres folyosóra...Elindultunk azon a folyosón hátha megtaláljuk..A folyosó végén nyitva volt a vészkijárat. Ricsivel összenéztünk és kimentünk..

    Ahogy láttam  erre nem igazán járnak az emberek. Mondjuk nem is csodálom, hiszen erre a legtöbb épület elhagyatott. 

-És most hogyan tovább? -érdeklődött Ricsi.

-Nem tudom...-motyogtam. -Váljunk szét. Te menj a régi gyár felé, én meg megyek az elmegyógyintézet felé. -mondtam.

-Jól van, csörögj rám, ha megtaláltad. -mondta majd elment. Én is útnak indultam, bár semmi kedvem nem volt odamenni, hiszen a pletykák szerint kísérteties az a hely és amikor még ott kezelték a...hogy is mondjam....a beteg embereket akkor rá néhány hónapra nagyon nagy mészárlás következett és mindenki meghalt, minden tele van vérrel még most is. De ez csak pletyka...

    Amint odaértem furcsa érzés fogott el, de nem tudom, hogy miért. Bementem a furcsa érzésemmel együtt és ami elém tárult az elég hátborzongató volt. 

   Becsuktam magam mögött az ajtót és először a földszinten néztem szét..Ott nem találtam, ezért felmentem az első emeletre. Mintha lépteket hallottam volna, nagyon beparáztam, de tovább mentem. A fal tele volt..szimbólumokkal és a szobák...alvadt vérrel, szóval a pletykák mégis igazak. A gyomrom felkeveredett ettől a helytől. Hallottam egy fülsüketítő sikolyt. Barbi. -gondoltam és elszaladtam a hang irányába. Egy sarokban találtam rá, zokogott, mint egy kislány aki szellemet látott. Hozzáértem a karjához és rögtön elhúzódott.

-Ne aggódj. Most már itt vagyok. -nyugtatgattam. Gyorsan felhívtam Ricsit és pontosan megmondtam neki, hogy hol vagyunk...Fél óra múlva meg is érkezett.

-Mi történt? -kérdezte.

-Nem tudom. Így találtam rá. Mondjuk nem csodálom, hogy kikészült. Hátborzongató ez a hely és a pletykák...

~Barbi szemszöge~

    Miután Szaby megtalált felhívta Ricsit és visszavittek a kórházba, ahol teletömtek nyugtatóval. 
    A hang megmutatta, hogy mi történt azon a helyen....Egyszerűen szörnyű volt, azokat a szerencsétleneket kíméletlenül lemészárolták..Milyen ember képes megölni egy védtelen és beteg embert?? 

    Szaby és Ricsi nem mozdult mellőlem. Mindennap próbáltak felvidítani, mondjuk sikerült is. Hálás voltam nekik, hogy legalább egy kis időre el tudták felejtetni velem azt a kegyetlen mészárlást.

    Ma engedtek ki a kórházból és boldog voltam, hogy nem kell több nyugtatót bevennem. Szaby 10:12-re jött értem. Boldog voltam, hogy újra haza mehetek.

-Mi történt aznap, amikor eltűntél? -kérdezte Ricsi. Magam elé meredtem és tudtam, hogy el kell mondanom...

-Nem tudom...éhes lettem és kimentem a szobámból, aztán hallottam egy hangot ami az elmegyógyintézethez vezetett. Ott bent...a hang megmutatta, hogy mi történt abban az intézetben. Látnotok kellett volna azt a mészárlást...A sok szerencsétlent...egyszerűen borzasztó volt..Fellógatták őket aztán...-elcsuklott a hangom.

-Nem kell folytatnod..-fogta meg a kezem Szaby.

-Aztán kivéreztették őket. De voltak olyanok akiket rengeteg késszúrással, agyonlőtték vagy kalapáccsal öltek meg. Azokat a sikolyokat sosem fogom elfelejteni...Mindenki kétségbeesetten próbált menekülni, de mindenkit lemészároltak. -már potyogtak a könnyeim.

-Sajnálom, hogy ezt át kellett élned. -szorította meg óvatosan a vállam Ricsi. Rámosolyogtam.

    Csak egy kisfiú élte túl a mészárlást..Elbújt a padló alatt és még most is ott él, ezért vezetett oda a hang...Hogy azt a kisfiút vegyem magamhoz...Az a szegény kisfiú a hosszú idő alatt nem öregedett semmit, mert a szellemek egy olyan varázslatot bocsátottak rá, hogy a kisfiú örök álomba merült addig amíg valaki meg nem találja és nem gondoskodik róla...Utána már úgy öregedik, mint egy átlagos kisgyerek...És én meg akarom találni, mert segíteni akarok rajta, de ezt Szabynak egyelőre még nem kell tudnia...Majd idővel elmondom neki...